Titkon romantikus vagyok, vonzódom a holdfényes estékhez, szólhat zene, valami jó, legyen ott a kedves erős válla, amire támaszkodni lehet (azért a többi része is legyen ott), szóval reménytelen eset vagyok, bár néha egészen ügyesen titkolom.
Rózsaszín, nőcis könyveket ritkán olvasok,  ilyesmi nagyon ritkán és véletlenül esik meg.
Ezekben aztán dúsan előfordul a fenti adalékok különböző elegye, elfúló lélegzettel, csillogó szemekkel, az imádott nő gyönyörűen metszett ajkaival, hogy az imádott férfi szintén gyönyörűen metszett részeiről már ne is szóljak.
Jellemző a momentumok kuszálása a végsőkig, hogy a felénél már jó ideges legyen az ember, hogy ezek a szerencsétlen hülyék boldogtalan, jobb sorsra érdemes szerelmesek már sosem forrnak össze egy szenvedélyes csókban.
De valahogy azért megoldódik persze minden, a békülés hasznos kelléke pedig minden magára valamit is adó romantikusregényírónak a rózsa. Lehetőleg hatalmas csokrokban, amiből jut mindenhová. Természetesen a hősnő kedvenc évjáratából, akarom mondani színéből.

Na most, ha engem akarna valaki levenni a lábamról (nap mint nap megesik az ilyen, sorban állnak a levenni akaró népek, de Hős zord és közbelép), akkor halványrózsaszínt keressen, a régi tipusúból, olyan bodrosközepűt, illatosat. Ilyennel lehet elárasztani dúsan.

De önálló, erős nő vagyok, tulajdonképpen nem is igazán alkalmas romantikus hősnőnek, aki ugye inkább megvárja, hogy elárasszák vele. (Majd csodás szépségű arcát a szirmok közé temetve, párásan szerelmes szemekkel néz az imádott férfi szögletes állkapcsára markánsan zöld szemébe.)
Volt már több próbálkozásom, ezek sorban kerültek át a mamám kertjébe, pedig szépek voltak ezek is. Ilyen volt az illatos Celine Delbard

és volt egy liesonom Egon Schielevel is, de egyik sem volt az igazi. És mert a szúrós növény nem annyira felhasználóbarát eleme a kertnek, ebből kifolyólag csak egy lehet belőle, folytatódott a keresés.
 

Mivel könnyen esem kísértésbe, így történhetett, hogy idén is látatlanban, kép alapján rendeltem a következő, reményteli egyedet.
A kép pont azt mutatta, amit kerestem, a valóság pedig egy szabadgyökerű vesszőseprő volt. Sokáig nem csinált semmit, már le is mondtam róla, aztán jött az ilyenkor szokásos végső lépés, a drasztikus visszavágás.
Ennek meg is lett az eredménye, elkezdett hajtani és nagy meglepetésemre megjelentek a bimbók. Napi rendszereséggel hurcoltam egy kis zöld bogarat elfelé róla, mert buzgón rágta, de valahogy mindig visszatalált. Aztán valami másik rém a bimbók alatti részt fúrta meg, úgyhogy egy csokornyi le is kókadt, elszáradt. Aztán iszonyat tetves lett. De mindezek ellenére tisztán látszott, hogy ez bizony nyílni fog.
Akkor már láttam, hogy ez nem az én darabom, egy rendes, romantikus rózsának itt már be kellett volna dobnia a törölközőt és  csipkés zsebkendőjébe elhalón köhögve, hattyúnyakát megadón lehajtva eltávozni ebből az árnyékvilágból.
De ez nem, ez újmódi fajta, ez harcolt és egy szép reggelen nagy örömömre ki is nyílt. Nagyon finom, gyenge őszibarackillata van és szép is, igazán.

Ráadásul valaki kitalálta, hogy most akkor gourmet-rózsának nevezi el, mert meg lehet enni és ugyan kiről is nevezték volna el, ha nem a séfek séfjéről...
Nem vinne rá a lélek, hogy leszedjem, semmiféle célból.
De nem annyira telt, nem annyira halvány és nem annyira illatos, mint amilyenre vágyom.
Eckart Witzigmann, szépséges vagy és örültem a találkozásnak. A sorsod mégis kétséges, nem tudom, maradsz-e az enyém, vagy sem.

(Mellesleg a gyönyörű tavirózsám is barterezésre kell odadobnom, mert kinőtte a picike tavunkat.)

Nem adtam fel, lesz még nekem olyen igazi, régifajta, romantikus rózsám. Ami egészen halványrózsaszín, soksok virág van egy száron, annyi rengeteg szirma van, hogy nem is látni a porzóit és nagyon illatos.  Pont, amilyen a szomszéd utcában van.
Mellesleg Piroska is ilyesmit keres, csak az ő foga a futó változatra fáj.