Olyan szerencsés vagyok. Vagy csak leszek??
Már írtam  a szomszédos nyugati államhoz való vonzódásomról.
Mostanában két hétvégét is ott tölthettünk, úgyhogy igazán nem lehet panaszom.
Legutóbb egy nagyon eldugott kis falucskában szálltunk meg. Azért választottuk, mert csodaszép kilátás nyílt a szemközti hegyekre, csend volt, csak a madarak csicseregtek.

Azért hogy valami gasztronómiai vonatkozása is legyen a dolognak, elmondom, hogy ennyire pocsék kaját, mint amit az első nap vacsorára sikerült magunkhoz venni, nagyon rég sikerült.(Azért is dörmögök rajta még mindig, mert semmi extra dolgot nem választottunk,  de akár jól is meg lehetett volna csinálni, de ez annyira, de annyira igénytelen volt...)
Viszont a kilátás pazar volt.
A ház előtt kezdődött egy nagy, lankás kaszáló, távolban tehénkék legeltek, szemben a hegyek. Vacsora közben három kutyát néztünk, egy magyar vizsla, egy szálkás tacsi és egy valamilyen kopókeverék-gyerek hancúrozott a domboldalon.

(A másnapi ebéddel is jól beválasztottunk, bár ott csak az enyém volt ízetlen. Utána viszont a szomszédos cukrászdában isteni sütiket ettünk. Legalább ennyi..)

De nem is ez a lényeg.

Vacsora után csimotának kedve kerekedett ebekkel hancérozni, úgyhogy odaballagtunk, mi leültünk egy padra (mindenhol van pad, és nincs összefirkálva, letörve, belefaragva) és figyeltük az ifjúságot. Egy kutyadögönyözésre azért én is beszálltam.
Szóval gyermek boldogan ficánkolt, rugdalta a fociját, kilométereket szaladt utána lefelé.
Egyik ilyen nagy futás alkalmával amint jött fölfelé a dombon (először csak fejebúb látszik, aztán szemek, aztán száj, ésígytovább), de már messziről nagyon magyarázott.

"Anya, haragudni fogsz, és tényleg meg is érdemlem, de nem tehetek róla, egyáltalán nem láttam semmit, aztán egyszer csak ott volt, de tényleg nem tehetek róla, de igazad lesz, ha mégis haragszol, de ahogy futottam, nem láttam semmit, meg a fű is nagy, úgyhogy egyáltalán nem láttam!"

Mindeközben a nagy magyarázkodás közben lassan egyre több látszott belőle, de még mindig nem értettem, miről van szó. Annál is inkább, mert nem szoktunk nagy haragudást csinálni semmiből.

Szóval, csak jött-jött, és közben: "de tényleg nem láttam...stb"

Aztán mikor a maga teljes 146 centijével felmagasodott ,feltartotta a bal lábát és végre befejezte a mondatot:  " ...hogy beleléptem a sárba!"

Apjával rámeredtünk a bűnös lábra, majd egymásra néztünk és elkezdtünk nagyon vihogni.

Sárba???!!!

Tehénszarba, drága fiam, abba!

Hitetlenkedve nézett, nem tudta eldönteni, bőgjön, vagy nevessen. Aztán persze ő is nevetett.
(Ja, azt elfelejtettem mondani, az én túraszandálom volt rajta, mert előző nap belelépett egy patakba és az övé vizes volt...
Borzasztóan nagy lábúak ezek a mai gyerekek, ez is még egészen kiskorúnak mondható és ekkora lába van! Szóval az én szandálommal gázolt a tehénlepényben. És mégsem haragudtam. Mer' egy ilyen egy jó anya vagyok én!)

Most akkor valami nagynagy szerencse várható, vagy csak úgy potyára pocskoltunk a szandálmosásnál a lepényben???