Igazán meg vagyok elégedve.
Igyekszünk mindent megtenni a kutyákért, hogy lehetőség szerint jól érezzék magukat.
Ezért is tűnt jó dolognak, hogy dr. Gombszeműt a sors hozzánk vezérelte, ugyanis Nagykutya erőteljesen unatkozott időnként.
Gondoltam, azon túl, hogy a kicsivel jót teszünk, mert befogadjuk, ajde jó lesz a másiknak is.
Na ja. Az az aprócska szépséghibája van a dolognak, hogy Alajosunk hiperaktív, örökösen felfokozott állapotban van, cibálja, kergeti, ugatja a nagyobbat, aki néha kínjában már bújik előle.
Mert ő már egy komoly eb, s nincs kedve állandóan birkózni.
Így van most két kutyánk, mind a kettő unatkozik, csak másképp.
Ezért is örültem, amikor ma  hazaértem, s egy rendkívül boldog, csillogó szemű, lobogó fülű  Gombszemű szaladt elém.
A szájában hosszú bajuszként lebegő, úgy 4 méternyi  csöpögtetőcsővel, amit a fenyők alól kinyert magának. Gondolta, jó lesz az neki, és tényleg, pompásan szórakozott vele. A kis spriccelőket elhagyta valahol, meg azok szúrhatták is a száját, ugye.
Kisebbforma gutaütéssel küzdöttem, egész addig, míg meg nem láttam, hogy egy másik helyen is hiányzik vagy 5 méter.
Akkor megnyugodtam. Alapos egy állat ez. És mennyit dolgozhatott vele szegény, amíg több helyről is lerágta!!
Különben is, eszembe jutott, hogy úgyis jön a komor hideg, hát ki az az őrült, aki télvíz idején locsol??!!