Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem agyamra megy, hogy már karácsony van. Elmegyek nagybevásárolni, vájtkrisztmesz dől a hangszóróból, masnis karácsonyfák tömkelege mindenhol, a díszekbe akár bele is lehet fulladni. Elugrok egy kis madáreleségért az egyik nagy barkácsosba, ott ugyanez, megspékelve hólapáttal. De hogy a méteráruüzletben is valami gerlice búgta a fülembe hogy Merry Christmas, na az már sok volt.
Könyörgöm, hol van még a karácsony?!
Zúgó fejjel mentem haza, magamban méltatlankodva. Jó, ne az utolsó pillanatban kezdjük, de ez túlzás.  Fogyasztani fogok én is, hajjaj, nem kell különösebben noszogatni rá, de mire odaérünk, hogy meghitten a karácsonyfa alá rogyunk, elcsigázva attól, hogy már egy hónapja szakadatlan dől felénk a csingiling, pont elegünk lesz az egészből.

És akkor még valami táplálékot kellett volna alkotnom. Kizárva a fejemből ezt a sok rámzuhogó mindenfélét.

A vizet feltettem melegedni a tésztához. Érdemes ezzel a művelettel kezdeni, mert mire megfő a tészta, elkészül a szósz és már ehetünk is.
A brokkolit szétszedtem falatnyi darabokra, a szárát felkarikáztam vékonyra. Kanálnyi olajat hevítettem, rádobtam a fokhagymát, az összevagdalt szárat és 2-3 percig kevergetve pirítottam, majd a mandulapehellyel még egy percig. Ekkor kerültek bele az apró brokkolirózsák, só, bors, szerecsendió és kb. 1/2 dl víz. Ekkor valami sugallat hatására fogtam egy narancsot és miután jól megmostam, a héjából belereszeltem az ételbe olyan 3*3 centinyi darabot. Nagyon jó illata, aromája lett tőle. Sokat nem érdemes beletenni, mert akkor domináns lesz az íze, ennyi viszont kifejezetten pikánssá, izgalmassá tette az ételt.
A brokkolit félpuhára pároltam, ez nem volt több három percnél, beleöntöttem a tejszínt, és azzal főtt még kb. ugyanennyit, míg megpuhult teljesen és a tejszín kissé besűrűsödött.
Ennyi idő alatt megfőtt a tészta is, összekevertem a szósszal és miközben ettem, akkor villant be, hogy valószínűleg eszembe nem jutott volna narancshéjat tenni bele, ha nem érnek a karácsonyi hatások egész nap, és fészkelik be magukat alattomosan az agyamba. Számomra ugyanis a narancs illata gyerekkorom karácsonyait idézi, ezt köthette össze valami módon a mélyben szorgoskodó tudatalatti.

Bevonódtam.
De ebben a formában nem bánom annyira...