Ez az a könyv, ami miatt, majdnem felnőttként majdnem összeverekedtünk a tesómmal. A tulajdonjoga miatt. Mind a ketten szentül állítottuk, hogy a miénk.
Keveset veszekedtünk, de mindig ilyesmi miatt. Pontosan előttem van az arca, amikor a Kisgyermekek Nagy Mesekönyvével fejbevágtam, akkor is könyves vitánk volt. Nem sűrűn fordult elő ilyen sem, előttem van, ahogy lerogyott a konyhaajtó küszöbére és rettenetesen döbbenten meredt rám.
A könyvet persze elbitorolta tőlem, hiányoltam is mindaddig, míg egy szerencsés napon egy antikváriumból haza nem hoztam.

Eredetileg itt volt egy kis könyvismertetés, de miután kissé ömlengősre sikeredett, kivágtam. Mogyoróhéjban talán annyi, hogy a könyv írója maga a főszereplő, Sheila, aki vak szülők gyereke és  kamaszkorára ő is teljesen elveszti a látását. Szerencsés fordulat folytán kap egy vakvezető kutyát és ettől kezdve megváltozik az élete.
Az idézett részben emlegetett Brian az oktató, aki megtanította Sheilát a kutyával való együttműködésre.



"Emma keresztülvitt az ajtókon, lépcsőkön, ki-be az emberek között és leült a peronon.
Fogalmam sem volt arról, hol vagyunk. Csak álltam, és vártam Briant. Pár percen belül megérkezett.
-Emma a peron szélén ül-mondta.-Körülbelül hat lábnyi mélység van maga előtt a sínekig. Most mondja neki, hogy menjen előre.
Megdermedtem, a hátamon végfutott a hideg.
-Maga tréfál...
-Dehogy...csinálja. Mondja neki, hogy előre!
Ott álltam és nem tudtam, mit tegyek. Ez igazán borzalmas próba volt.Meg merem-e tenni? A félelemtől hányingerem támadt. Ebben a percben egyáltalán nem vágytam vakvezető kutyára. Mindaz, amit róluk hallottam, minden gyakorlat, amit elvégeztünk, minden, amit Emma iránt éreztem, átvillant az agyamon...és nem jelentett számomra semmit. Csak azt az egyet akartam-akkor és ott-, hogy rátehessem a kantárt Emma hátára és elfussak, elszökjek bárhova. De mint hangos suttogást, hallottam a saját hangom:
-Előre!
Azonnal felkelt, és a következő pillanatban odalökte magát a lábam elé. Aztán tolni kezdett engem: vissza, el, egyenesen a peron szélétől.
Soha életemben nem szégyelltem magam ennyire. Nagyon kicsi lettem. Hogyan kételkedhettem Emmában, hogy lehettem ennyire méltatlan hozzá? Mélységesen megalázottnak éreztem magam.
Brian megszólalt:
-Hát ez az. Mondtam én, hogy Emma vigyázni fog magára, bármit tesz. Mondhat neki bármit, ha ő veszélyt lát maga előtt, arrébb fogja magát lökni.
Hát így történt. Megtettük. Szabadságom érzése hihetetlen volt."


Köteleznék mindenkit, akinek az állatok élete, jóléte semmit nem jelent, hogy olvassa el ezt a könyvet. Hogy ha már magát egy másik, érző lénynek az életét nem tiszteli, legalább amiatt becsülje, mekkora segítséget jelenthet egy másik embernek. Hogy egy kicsit bepillantson egy olyan világba, ami számára nem létezik.

Ajánlom.
Mindenkinek. Annak, aki szereti az állatokat, annak, aki csak kicsit ismeri őket, annak, aki fél tőlük, annak, aki azt hiszi, buták, lélektelenek.
Felnőttnek és gyereknek.


(Sheila Hocken: Emma meg én )