Kicsit gyanakszom időnként, hogy ez a könyv, a Vegetáriánus ételek négy kontinensről, szóval hogy nem annyira autentikusak benne a receptek. Például nyáron főzem belőle okrát, az jó volt, de a mellé sütött kenyér nem. De ha arra a csodás almatortára gondolok, amit szintén belőle, akkor rántok egyet a vállamon.
A fatayir is ebből a könyvből készült, illetve nem, mert menet közben történtek dolgok, amitől csak a fazon lett azonos.
Libanoni étel, ez ellen sincs kifogásom, kedvelem az ott használt fűszereket, a római köményt, koriandert, kakukkfüvet, a a lencsét, babféléket. Van még egy jellegzetes fűszerük, a sumac (Rhus coriaria, ecetfa-féle termése megőrölve), ami nekem nincs itthon, de ha legközelebb olyan helyen járok, beszerzem, mert kíváncsi vagyok rá.
De ehhez a recepthez nem is kellett, úgyhogy nem volt akadálya a fatayirnak.
Úgy voltam vele, mint a mücverrel, tetszett a neve.
Rögtön láttam magam előtt.
A Fatayir csak magas, izmos, burnuszos (lehetőleg fehér), barna arcú, villogó kék vagy zöld szemű, titokzatos sivatagi (na jó, esetleg hegyi) harcos lehet, kicsit vérszomjas, de a végén kiderül, hogy ő a pozitív hős, megmenti az ártatlan hősnőt, aki pihegve néz fel rá, majd a sivatagi  széltől  csattogó fehér sátorleplek mögött egymáséi lesznek. Vagy hegyi sátorban, ugye helyszíntől függ, de a sátorhoz ragaszkodom, tele súlyos szőnyegekkel.
El Fatayir.
Annyira jól hangzik. A Sólyom, vagy ilyesmi, ezen még dolgoznom kell. Ja és bajusza nem lehet.

Ehhez képest egy kelt tésztáról van szó, ami fele ilyen romantikus nincs, ellenben nagyon finom volt.Azt is be kell látnom, a végére már csak a töltelék lett valamennyire hű az eredetihez, ha eltekintünk végső megbuggyanásomtól, a snidlingtől...
Legközelebb talán beírom az igazit, amit másodjára készítettem, az még jobb, mert a Fatayeer bi Sabaanikh névre hallgat, amit nagyon prózaian spenótos táskaként fordítanék.


 


Fatayir

1/2 kg sima liszt
2 dkg élesztő feloldva
1 dl tej és 1 dl teszín langyos keverékében
1 pici só
4 dkg vaj

Az egészet összekevertem és addig hagytam a gépben, míg jó hólyagosra nem dagasztotta. Fényes, rugalmas, nem túl lágy tészta lett. Hosszú hengerré nyújtottam. Stílszerű lett volna közben a Police-tól a Behind my camelt hallgatni, talán legközelebb. Esetleg valami autentikus libanoni zenét, de sajnos olyanom nincs is. De ez sem baj, mert ennek a tésztának sincs sok köze az eredetihez, ami olívaolajjal és vízzel készül.
A hengerből diónyi darabokat csíptem, golyóvá gömbölyítettem, aztán letakarva keltek félórányit.
Közben elkészítettem a tölteléket.

1 reszelt hagyma
1 ek liszt
1 kk. nem túl erős csilipehely
5 dkg krémsajt, virágoskúti, talán egy kevéssé sós fetához hasonlítanám
1 ek paradicsompüré
2 ek olívaolaj
1 kk őrölt római kömény
pici só

Ezeket összemixeltem és miután a kis gömbök közepébe mélyedést nyomtam, megtöltötem ezzel a masszával, olyan teáskanálnyi adagokban.

Miután a tapasztalat biztonsági játékossá edzett, az összes mennyiség felét kezeltem így. A másik felére cukros darált mákot tettem, kevés szilvalekvárral, reszelt narancshéjjal és 1 db porrá tört kardamommal ízesítve.