"Ropogtatja népek apraja-nagyja, s tűnő képzet a pusztulás."                                                   



Kitűnő szombati ebéd, vagy hétköznapi, esetleg vasárnapi.
De lehet akár vacsora is, semmi jónak nem vagyok az elrontója.
Kell hozzá valaki, aki szombat hajnalban kivánszorog a piacra, ott elbeszélget kedvenc kenyeresének szívműtétjéről, belapátol egy csomó friss csibemellet a kosárba, majd szomorúan konstatálja, hogy ez után a művelet után elég kevés pénze maradt. Azért vesz répát, frisset, gyomorkorgató illatú füstölt szalonnát, egy kis galgai tejszínt és hagymát, temérdeket. Fehéret és lilát, ropogósat, olyat ami a gyerekkorból már kinőtt, de még nem érte el felnőttkori csípősségét. (Ez lesz a veszte aztán, a hagyma, de akkor még nem tudja.)
A mézes emberhez már eléggé szegényke állapotban érkezik, de két üveg mézre még futja. Irány haza. Útközben kezdődnek a bajok.
Hogy az illatok úgy mennek bele az orrába. A szalonna. Meg a hagyma. Csak úgy alattomban.
És bár nem tart az út sokáig, mire hazaér, elkárhozott lélekké válik.
Történnek némi dolgok aztán, de ebédet mégis főzni kell.
Hagymával. Szalonnával.
A többi csak alárendelt.



Csirkés lumaconi

fél doboz lumaconi tészta (vagy más, annak, aki gondos és nem csak ezt az egyfélét leli a spájzban)
gyufásdoboznyi füstölt, vajpuha szalonna
1 csibemell, vékonyra csíkozva
2 dl tejszín
2 fej lilahagyma vékonyra szelve
8-10 levél bazsalikom felaprítva
3 ág kakukkfű
só
bors

A szalonnát megbékélt szívvel gyufaszálnyira vagdostam és belevetettem egy serpenyőbe.Csöndeskén sercegett pirulásig. Akkor melléugrott a csibe, meg a kakukkfű, kevésnyi bors  és békés egyetértésben süldögéltek egy darabig. Ez alatt nagy gonddal vékonyka szeleteket metéltem a hagymából, megállapítottam, hogy rossz a késem, vagy pedig valaki megtaníthatna rendesen vágni. De azért megküzdöttem vele, akkor már semmi nem bántott, túl voltam mindenen, még a bazsalikom összevágásán is.
Ja, persze közben a tészta is főtt.
A hús megpuhult, nyakonöntöttem a tejszínnel, sűrűsödésig még töltöttek némi időt a tűzhelyen. Tálaláskor megszórtam hagymával (majd fényképezés után még sokkal többel), bazsalikommal és mindenki megette.

Drámai pillanatok. Hős belép a konyhába szép hétvégi reggelen, s szólni sem tud.
Kisebb és nagyobb mered egymásra döbbenten, nyitott szájjal. Az idő lassan vánszorog, majd némi torokköszörülés után nagyobbik megszólal.
Mi történt anyáddal?
Kisebbik vonózik a vállával, tenyerét fordítgatja kifelé.
Nem tudom.
De mit csinál?
Nem látod?? Mikor kijöttem már ezt csinálta.
Mit mondott?
Semmit. Csak azt, hogy jó reggelt. És tovább csinálta.
Hős boldogtalanul lerogy a székre, hosszasan néz, szemöldökét szigorúan összevonva. Látszik, hogy vívódik magában erőst, majd a szenvedélytől fátyolos hangon megszólal.
Adsz egy katonát?


Egy jó kis szalonnás-lilahagymás-friss kenyeres reggeli után az ember orcáján mosoly terül el, nem gondol a holnapra, sem az azutánra, az enyhe büdösségre sem, sem arra, hogy ő tulajdonképpen teát szokott reggelizni és pirítóst.
Nem gondol az ilyen ember semmire sem, elégedett az élettel, tulajdonképpen szántani is mehetne, de mégsem megy, hanem inkább frissen üdén munkára fogja szeretteit.
Jó kis lendülete lett neki ahhoz, hogy kiossza a feladatokat hamarjában. Kitereli a családot az udvarra, energikusan pattogva közben, hogy dologra, dologra, majd hosszan néz utánuk.
Amikor meggyőződik róla, hogy egyik sem mutatja még csak apró jelét sem annak, hogy vissza találna szivárogni a házba, beszalad a konyhába és bekap még egy-két falatot.
Később kicsit pilledt ugyan, de ebédet főzni mégis kell, hát szalonnát aprít gyufaszálnyira, füstöltet-vajpuhát, serpenyőbe veti.

(vers: Marsall lászló, hagymafotó: Chumley)