Nagyon megkívántam Ana sütijét és bár a húsvét már odébb, azért némi apropója van a dolognak, mi több, tegnap olyasmi történt velünk, hogy erről eszembe jutott megint, hogy meg kellene sütni.
Szóval az történt, hogy szokásos eblegeltetésre indultunk, nem mondom hogy egyszerűen, de elindultunk. Valaki elmondhatná nekem, hogy is működik ez. Mióta az eszem tudom (már amennyire) mindig volt kutyánk, egészen pontosan összesen öt, a mostaniakat beleszámolva. Kettő, akik mellett felnőttem, egy, akivel a saját felnőtt életem elkezdtem. Bár  szép kort éltek meg,  nagyon fájdalmas volt az elvesztésük. Mindegyik más és más jellem volt, de mind egyéniség és nagyon szeretnivaló. Érdekes története van mindnek, talán egyszer  sorban elmesélem.
Felnőtt létem első kutyája  sem egyszerűen került hozzánk. Már egy ideje megvolt a ház, amiben élünk,  bár még mi sem laktunk együtt. Szabadidőnkben átjártunk dolgozgatni, mikor egyik délután egy furcsa rongycsomóra lettem figyelmes. Valaki kidobta a kistemplom lépcsőjére. Aztán hazafelé indulva láttam, hogy nem is rongy, hanem kutya. Egy szánalmas,  elesett, rettegő szőrcsomó. Megpróbáltam barátkozni vele, de olyan iszonyatosan félt, hogy inkább békén hagytam. Akkoriban minden délután átmentem dolgozni, így volt ez másnap is. Általában vittem magammal valami kis uzsonnát, de azon napon, mivel a kutyus akkor is a templomnál volt, letettem egy közeli bokor alá, elvenni nem merte, hiába csalogattam. Így ment ez napokon keresztül, aztán lassan elkezdett felengedni és megette, amit vittem neki. Elkezdtem nagy adag főtt kajákat áthordani és rendszeresítettem neki egy tányért egy eldugott helyen.
De még mindig nagyon félt. 
Közben próbáltam kifaggatni a szomszédokat, egyik azt mesélte, hogy pár hete az utcában lakó állatorvoshoz hozták a kutyát kezelésre, de mivel utána nem jöttek érte, prózai egyszerűséggel kidobta az utcára... Más annyit mondott, hogy egyszercsak megjelent a környéken, szóval a mai napig nem tudom, mi volt az igazság.
De egyre jobban bántott a dolog.
Haza nem vihettem, mert  egy olyan óriássnauzerünk volt, aki már attól lelkibeteg lett, hogyha csak ránéztem egy másik kutyára, máshová elhelyezni sem sikerült.
Aztán egyik nap nem láttam. A szomszéd mesélte, hogy este egy részeg fickó nagyon megverte...
Ez volt a végső lökés. Megkerestem a kutyust, aki szegény csupa seb volt és elvittem a mi még félig sem kész házunkba.
Másfél évig élt egyedül, bár minden nap átmentünk hozzá, de mégiscsak egyedül, mert mi még nem tudtunk ott lakni.
Két évbe tellett, hogy a kapucsikordulásra nem szaladt behúzott farokkal és bújt el a kert sarkába, két évbe, hogy nem húzta magát össze, ha valamiért felemeltük a kezünket, két évbe, hogy rájött, hogy ő kutya....
Ennél a két évnél viszont sokkal hamarabb kiderült, hogy okos, kedves és gyönyörű is lett,
köszönhetően a normális létnek, a törődésnek, az ennivalónak. Bár gondok voltak persze, állandóan kiszökött és csavargott és elég sok energiába és munkába tellett, amíg sikerült olyan kerítést csinálni, amin nem bírt kiugrani. De ez nem volt nagy ár azért cserébe, amit mi kaptunk tőle.

Mellette  tanulta  meg a gyerekünk szeretni az állatokat, mellette tanulta meg azt, hogy az állat is érez, hogy felelősséggel tartozunk iránta, hogy figyelnünk kell azokra a lényekre, akik akaratuktól függetlenül ki vannak nekünk szolgáltatva.
Hányatott előélete ellenére rendkívül intelligens, okos állat volt, olyan modorral, hogy egy angol lord megirigyelhetné.
Tizenhárom éves koráig volt velünk. Utolsó két-három évben már voltak gondok, reumás volt, előfordult, hogy séta közben összecsuklott, úgy kellett feltámogatni. Aztán már a tüdeje és szíve is kezdte felmondani a szolgálatot.
Aztán eljött a nap, amikor tudtam, hogy már nem szabad hagyni tovább szenvedni. A karomban halt meg.
Különleges kutya volt és nagyon szerettem.
Igazából, mióta írom ezt, alig látok a bőgéstől.
De most a fényképeken kívül már más formában is emlékszem rá.

Egy évbe telt, amíg rájöttem, hogy önző vagyok.
Azt mondtam, nem akarok másikat.
Ugye, más is mondta már ugyanezt??
De aztán rájöttem, hogy van egy gyerekem, és ha nekem járt gyerekként, neki is jár, hogy legyen megint kutyánk.
Azt gondoltam, ha már rászántam magam, akkor onnan jöjjön, ahol sok esélye nincs egy jobb életre.
És akkor megkértem az én egyik legkedvesebb barátom,  hogy hozzon ki nekünk a menhelyről egy kutyát. Én képtelen lettem volna bemenni, de ő hivatalból egyébként is járt oda gyógyítani, így őt kértem meg.
Így van az, hogy nekünk nincsenek választott kutyáink, nincs választott fajta és szín.
Csak kutya.
Így lett nekünk megint olyan kutyánk, akit a véletlen sodort hozzánk.
Így lett a húsvéti nyúl nálunk kutya és így lakik velünk három éve a mi  Izolda Luise von Gyöngyünk.
És aztán két évre rá jött dr. Gombszemű Alajos.
De ezek már mind  más történetek.

Szóljon ez most csak a mi felnőttlétünk első kutyájáról.