BOLDOGSÁG

Ember vagyok csak - tévelygő, tudatlan.
Ötvensok évig folyvást azt kutattam,
hogy mit jelent "boldogság", s hogy lehetnék
"boldog". Tudom, jaj, könnyen meglehet, még

mindig kotornék - ám egy őszi estén,
Spenglert talán, vagy Szerb Antalt keresvén
könyvtársz obámban, megbotlott a léptem
egy rongycsomón. Káromkodtam. Lenéztem.

Nem rongycsomó! Félvak, hangszálavesztett,
ágyúsüket, foszló bundájú, cseszlett
vén terriert ébresztett durva lábam -
nem számítottam rá könyvtárszobámban.


Nyikkant picit, fordult, nézett riadtan
csak felfelé: - Isten bosszús miattam? -
És dünnyögőn megszaglászott a dőre,
majd ráfeküdt az őt bántó cipőre.

Sírtam. Nevettem. Én, isten? Csak ember ...
Hát megtaláltam! Már nem holmi Spengler
kell boldogítson: nem válok göröggé.
Boldog vagyok. Boldogság! Mindörökké,

ámen.