Hogy kitől is tanultam főzni? Igazából senkitől. Sosem volt olyan, hogy ott ültem az asztal mellett és figyeltem, mi hogyan készül, mi a titka a jó töltött káposztának, mitől lesz könnyű, foszlós a kalács és omlós a hús. Nem érdekelt. Az persze természetes volt, hogy a mamám háromfelé főz, a válogatós férjének és a még válogatósabb gyerekeinek, de hogy különösebben érdekelt volna, nem mondhatnám. Természetes volt. És az is, ha már végképp nem kellett semmi, akkor jöttek a csodásnál csodásabb, formára vágott, feldíszített  szendvicsek, csak hogy egyek végre valamit. Az sem volt feltűnő, hogy milyen finom sütiket süt, hogy recept nélkül készül a lepkekönnyű bukta, hogy tésztát gyúr és hogy az mennyivel jobb, mint a bolti. Az sem tűnt fel, hogy munka után még minden nap megfőzi a friss vacsorát.
Mit tudtam én, mivel jár ez? Hogy mennyi munka, fáradság, energia ennyi mindennek megfelelni. Ez volt. Nem érdekelt, mi hogyan készül.
Valami azért mégis lehetett, az érdeklődés parányi szikrája bennem, mert 9 évesen elkészült az első zöldségleves, amivel nagyon büszkén vártam haza a munkából, majd arattam a bőven mért elismerést. Olyannyira szárnyaltam, hogy legközelebb, nem olyan sokkal később ismét zöldséglevest főztem. Apró hibája volt csak. Hogy ehetetlen lett. Méghozzá annyira, hogy a kutya szintén elkerülte a tányérját, mikor megkínáltuk vele.
Na, akkor kicsit elment a kedvem a dologtól. Úgy tíz évre...

Aztán elkezdtem főzni, valahogy csak úgy. Nem csináltam nagy ügyet belőle, csak úgy főztem. Gondoltam én. Egészen mostanáig, hogy Lila Füge témaválasztása a VKF-re elgondolkodtatott. Mert hatás azért volt, ha a főzést konkrétan nem is tanultam.
Lehet-e "csak úgy" csinálni valamit, ha az ember olyan valaki mellett nő fel, aki nagyon jól főz és süt, akinek gondja van arra, hogy az étel ne csak jó, hanem szép is legyen, aki odafigyel arra, mit szeret az, akit ő szeret?
Nem, nem hiszem, hogy ennek nincs hatása. Még akkor is, ha az ember nem lóg örökké a konyhában, amit látunk, a példa sokkal erősebb, mint bármi.
Na és ki az, akit ma is felhívok időnként, ha valamivel elakadok, pl. hogy hogy süssem a bőrös karajt? Hát, persze, hogy ő. És akkor elmagyarázza, hogy csinálja ő "egészen egyszerűen", és persze lehet, hogy tényleg egészen egyszerű, de úgy csak ő tudja, és biztosan jó, ahogy csinálja.
Amikor elkezdtem gondolkozni rajta, milyen receptet írjak, a bukta jutott eszembe. Annyira finom buktát tud sütni! Aztán megkérdeztem, hogy csinálja, miből, mennyit. És rögtön meg is feneklettem. Ugyanis nem receptből süt, találomra. Nagyjából annyi lisztet, kis élesztővel,  meg egy kis cukor, meg hogy olyan jó legyen a tészta... Nem kell neki sem mérleg, sem kanál a méréshez, szemre csinálja, és állíthatom, hogy olyan jót még soha sehol nem ettem. Egyszerűen érzi, tudja, mennyi kell bele, ahhoz , hogy jó legyen.
Akkor legyen a pogácsa. Hát, csináltam egy kis kelt tésztát, vaj van benne, egy kis sajt... Nem méri. Nem kell mérnie. Tudja, hogy kell.
Nem tudom, neki honnan jön ez, nem emlékszem a nagyanyám főztjére.
De nagyon tud főzni, sütni is.
És lehet bármi terítéken, amit én csináltam, teljesen odavan, milyen ügyes vagyok. Lehet, hogy annyira nem csodálatos, hogy egy egyszerű valami. De mégis, annyira tud örülni neki, ha valami sikerül, ha szép lesz, ha jó ízű. Pedig már régóta nem vagyok gyerek. Természetes dolog, hogy ellátom a családom, a gyerekem. Mégis, minden apró siker az övé is, és jobban örül, mint én.
Mióta nekem is önálló háztartásom, gyerekem van, azóta tudom igazán, mennyi munka volt abban, ahogy ő gondoskodott rólunk.
És teszi a mai napig. Sosem főztem még töltött káposztát, nálunk az karácsonyi étel, és mindig tőle kapjuk. Én úgysem tudok olyat.
És még nagyon sokáig nem is akarom megpróbálni, az enyém milyen.
Mindig azt mondja, nem szeret főzni, de a szeme felcsillan, ha valami jó receptről van szó, szívesen kóstol idegen, nem megszokott ízeket és "csak úgy" összedob isteni sütiket.

Lehet azt gondolni, ezek a dolgok nem fontosak. Kapok kész ételt a boltban, mindegy mi van benne, ehető, esetleg az íze is jó, hamar elkészül. Vagy elmegyek étterembe, ott is lehet jót enni. És igaz lehet ez is, hiszen rohanunk és  rohan körülöttünk minden, ajándék az együtt töltött idő, kinek van kedve, ideje, energiája főzöcskézni?!
Én mégis azt gondolom, hogy amit szeretettel, gonddal, odafigyelve készít az ember, az érték. Egy kicsi rész belőlünk. Az odafigyelésből, a gondoskodásból, a szeretetből.
Egy apró darab a lényünkből, az illatokból, ízekből, amiből majd emlék lesz valamikor. Szép emlék.



Rettentően válogatós gyerek voltam, nehezen lehetett a kedvembe járni. Azért volt egy pár kedvenc ételem, ezek egyike a rakott krumpli volt. Persze lehet mondani, hogy olyat bárki tud csinálni, de ez sajnos nem igaz.
Ettem én már (vagyis nem ettem meg ) ehetetlen rakott krumplit. A legegyszerűbb ételt is el lehet rontani, ez érvényes erre is.És ő ezt is nagyon jól csinálja.

Rakott krumpli

1 kg nyers krumpli
2 közepes hagyma
30 dkg parasztkolbász
6 tojás
1/2 l tejföl
~ 5 dkg vaj
20 dkg sajt
só

Tojást megfőzöm, krumplit, kolbászt, hagymát vékonyra felszeletelem, (krumplit olyan 2-3 mm-re). A tál alját kikenem vajjal, erre kerül egy sor krumpli, sózom, erre jön a hagyma, a tojás és rá a kolbász, és a tejföl harmada. Erre szórom a vajdarabkákat.Három sort szoktam rakni a  krumpliból, a tejfölt, és a többi alapanyagot elfelezem. A tetején a tejfölre a maradék vaj kerül. Alufóliával beborítva sütöm puhulásig, 200 fokon, ez kb. 1-1 1/2 óra szokott lenni, akkor leveszem a fóliát, ha már villával megszúrva puhának érzem, megszórom a sajttal, és visszateszem annyi idő időre, hogy kissé megpiruljon.

Fölösleges a krumplit előre megfőzni és ezzel az értékes tápanyagainak nagy részét a főzővízzel együtt kiönteni. Kicsit tovább tart ugyan a sütési ideje, de egy műveletet és a főzési időt megspórolom így, arról nem is beszélve, mennyire jobb íze, állaga van, mint főtt krumpliból.