Sonkáé. Vagy kalácsé. Ha az ember elveti a sulykot, előfordul, hogy a felhalmozott javak csak romlanak idővel. Így van ez a kaláccsal is. Rakjuk ide-oda, szárad, már a kutya is csak kedvességből eszi meg, a rendesebbik. A másik az óvatosan lerakja eléd és kerek szemekkel bámul, hogy mit akarsz tőle. Ha tapintatosabb kedvében van, elviszi a kertbe és ott rakja le óvatosan. Nehogy valami a szájához ragadjon belőle.
De ha fondorlatos vagy, hamarosan feltalálod magad, miközben magadban mormogva, félhangosan motyogsz az orrod alatt, hogy a fene a jó dolgukat, hogy így el vannak kényeztetve. Mind.
De majd jól elbánsz velük, úgy megeszik a kalácsot, nem is fognak tudni róla.
Választhatsz macerásabb megoldást, vagy akár egyszerűbbet is. De fontos szem előtt tartani, hogy szép és jó dolgot cselekszel, megmented az enyészettől kezed művét, ugyanakkor az átalakult eredmény kedvező fogadtatásra számíthat a célközönségtől.
Tehát kell hozzá kalácsmaradék. Szikkadt. Ezt felkockázod apróra. Almát reszelsz, úgy három nagyobbat, a nagyobbik reszelőlikon. Két nagykanál mézzel elkevered. Majd egyenletesen eloszlatod benne a kalácskockákat. Ha kedved van, teszel egy kis fahéjat hozzá, ha nincs, nem teszel. Ugyanez alkalmazható a mazsolára.
Kivajazol egy tűzálló tálat, abban felhalmozod a matériát. Közben eszedbe jut, hogy maradt 3 tojásfehérje, meg némi darált, cukros dió. A habot felvered, óvatosan elegyíted a dióval és habsipkát képezel a kalácsos almára.
180 fokon megsütöd, aranybarnára.
Senki nem fog vonakodni, ha kínálod vele.